RÉSZLETES PROGRAMLEÍRÁSÉRT KATTINTSON IDE! ONLINE REGISZTRÁCIÓS FELÜLET
NÉVJEGY
Pályámat óvodapedagógusként kezdtem, majd egy óvóképző főiskolán oktattam óvodapedagógus hallgatókat közel 20 évig, végül a korai fejlesztésben tanultam meg az eltérő fejlődésű gyerekekkel és családjaikkal való bánásmódot. Az integrációs gyakorlati tapasztalataimat is ez idő alatt szereztem meg. Jelenleg nyugdíjas szabadúszó vagyok, írok, előadok, és 4 unokám van, velük sok időt töltök el.
T.K.: Az integráció szemléletét egyre több iskola, pedagógus vallja magáénak, de sok a panasz is részükről, miszerint nincs meg a feltétel az integráció gyakorlatban történő megvalósítására. Ön hogy látja ezt a problémát, adottak a feltételek az integráció megvalósításához?
B.A.: Ha két szóval kellene válaszolnom, azt kellene mondanom, többnyire nincs meg. Nem az integráció fogalma és szemlélete tehet arról, hogy a gyakorlat nem működik. Ezt a kettőt szét kell választani. Ezért van az, hogy nagyon sok esetben félnek tőle, vagy éppen ágállnak ellene a pedagógusok. Vannak, akiknél a szemléleti oldal adott lenne, de kipróbálták, és azt látják, hogy nem működik. Egyfelől megértem őket. Másfelől nem szeretném, hogy a nézeteimet ez ügyben feladni, hiszen nem az elvek tehetnek a gyakorlathoz szükséges hiányosságokról. Kifejtem.
Az, hogy ki integrálható, és ki nem, az nem feltétlenül csak szakvélemény kérdése lenne, nagyon fontosak a körülmények. Vegyünk egy optimális példát! Egy súlyosabb esetű gyerek is integrálható, ha van mellette hat egészséges és a csoportban három pedagógus. Akik kiszorulnak jogilag az integrációból, azok azért szorulnak ki, az esetek legnagyobb részében – természetesen vannak olyan fokozatok, amikor valóban nem működik másképp –, mert nem megfelelőek a körülmények.NEM KŐBE VÉSETT DOLOG, HOGY KI INTEGRÁLHATÓ, ÉS KI NEM. Mindig attól függ, hogy hány pedagógus van, hány gyerek, mennyit tud a pedagógus a gyerekek között lenni, mennyi az egyéb adminisztrációs terhe, és emellett milyen segítsége van. Amíg nincs megfelelő segítsége, és nem feltétlenül képzik őt ki megfelelő mértékben, megfelelő módon, amíg nem támaszkodhat napi szinten gyógypedagógusra, legfeljebb csak utazó gyógypedagógusra, és amíg 30 gyerekkel egyedül dolgozik, a váltótársával pedig napi két órát találkozik, addig nehéz, szinte lehetetlen a fejlődést segíteni a rászoruló gyerekekre, és a többiekre együtt. Mindezek mellett nagyon sok a pedagógusok adminisztrációja is. Ennek ellenére nem mehetünk el abba az irányba, hogy “tehát akkor az integráció rossz”. Ugyanis egy nagyon fontos, sőt természetes élethelyzet, ha mindez a lehetőség, amit fentebb elmondtam, megvalósulhatna.
Úgy képzelem el, hogy van egy 15-16, legfeljebb 18 fős, óvodai csoport, amelyben – „típustól” függően – 1-4 integrálandó gyerek, állandó gyógypedagógusi és asszisztensi segítséggel.
Az együttműködés, a szocializáció, a csoportba illesztés a cél, az ép gyerekek, a neurotipikus gyerekek kölcsönös, egymáshoz történő alkalmazkodása. A sérült gyereknek is kell alkalmazkodnia. Kölcsönös illeszkedésről akkor beszélhetünk, ha nem csak egyik fél illesztődik be a másik csoportba, hanem ha ez fordítva is érvényesül.
Jó esetben: a részfunkciók fejlesztését a szakember végzi, a szakmai hátteret ő adja meg, amibe bekapcsolódhat a többségi pedagógus. De ne az övé legyen ennek a felelőssége! Az övé a csoportlégkör, a szokások, az együttműködés, az elfogadás megteremtése, és természetesen, éppen a differenciálással megvalósítható fejlődés segítés.
AZ ÉN SZEMLÉLETEMBEN A DIFFERENCIÁLÁS AKKOR IS A 21. SZÁZAD PEDAGÓGIÁJÁNAK A LÉTELEME, ALAPKÖVE, ORIGÓJA, NÉLKÜLÖZHETETLEN TARTOZÉKA, TUDÁSA, GYAKORLATA, HA NINCS INTEGRÁCIó.
Amíg az egyik gyerek fest, a másik a földgömböt nézegeti, mert valamilyen felfedező munkát végez, addig a harmadik gyerek szőlőt szemezget, mert például sérüléssel él, és ezért erre képes, de segít a szüreti must elkészítésében, ami egyúttal mozgáskoordinációját is fejleszti. Az egész csoport mustot készít. És tőle függ, hogy lesz-e must, mert ő az, aki szemezezget… Feladata van, motivációja van. Így eloszlik a sok féle „munka”, nem feltűnő a másság “kezelése”.
AZ INKLUZÍV SZEMLÉLETET, A DIFFERENCIÁLÁS MÓDSZERTANÁT, A DIVERZITÁS ÉRTÉKRENDJÉT, NEM „VÁLASZTOM LE” AZ INTERGÁCIÓRÓL. De nem azonos fogalmakról, és különösen nem azonos gyakorlatról beszélünk.
Szükséges – a módszertani sokszínűség mellett – megemlíteni a művészetek akítv beépítést is, hiszen a szabad, szinte terápiás hatású alkotások (akár egyedül, akár közösen végzettről van szó) felszabadítják az erőket, a képességeket. Hasonlóan, mint ahogy az a szabad játék során alakul.
T.K.: Érettségi után töretlenül sok diák jelentkezik óvodapedagógus képzésre. A főiskolát elvégző hallgatók aránya sem csekély. A óvónőhiány mégis folyamatos jelenség. Mi az oka a pedagógushiánynak Ön szerint?
B.A.: Nézzük először is a kérdés képzés felőli aspektusait! Az óvóképzésben oktatók felvételénél is fontos szempont lehetne, hogy mielőtt számot ad a tudásáról, legyen óvodai tapasztalata. Erre persze senkit nem lehet kötelezni. De az óvodapedagógusi pálya egy hivatás, amihez nem elegendő az oktatók megfelelő szakja, hanem nagyon jó lenne e hivatásban is elmélyülni.
A szakma egyfajta „felhígulásásért” a tömegoktatás is okolható. A széleskörű hozzáférés, a nagyszámú óvodapedagógusnak felvételiző diák szándéka és lehetősége pozitívnak értékelhető, ám ez együtt járhat azzal, hogy nem biztosított az elmélyült felkészítés. Az én időmben volt egy gyakorlati óvodai csoport, amelyhez tartozott egy gyakorlatvezetőtanár, és 20-25 hallgató. Ezt a gyerekcsoportot a hallgatók a maguk három éve alatt, végigkísérték. Ennek a rendszernek köszönhetően minden hallgató olyan gyerekismerővé vált a képzése végére, mint egy gyakorló, tapasztalt óvónő. Ugyanazokkal a problémákkal szembesültek a csoporttal kapcsolatosan, mint a csoport saját óvodapedagógusa. MÉLY GYEREKISMERET, HELYISMERET, SZÜLŐISMERET ÉS KÖRÜLMÉNYISMERET JELLEMEZTE A PEDAGÓGIA és a pszichológia TANTÁRGYAT ÉS AZ ÓVODAI GYAKORLATOT. Nyilván sok esetben ma is erre törekednek, de nem mindig sikerül. Valamelyest egységesen képzik a mentorokat, segítik őket, ők maguk is szakirányú képzéseken vesznek részt. Ők azok, akik segítik a hallgatókat, de nagyon sok a hallgató, és sok óvodai gyakorlattal rendelkező csoport is. Így akár az is előfordulhat, hogy egymástól eltérő szemlélettel, gyakorlattal, más-és más terület fókuszba helyezve, foglalkoznak a jelöltekkel.
Az életpályamodell is egy sajátos tényező. A kontroll lényegével, a szabályozó erő létjogosultságával maximálisan egyetértek, a gyakorlati megvalósulásának viszont vannak vitatható pontjai. A tanári, tanítói életpályamodell óvodai adaptációja kevéssé hatékony, és kevéssé releváns a mindennapi óvodai gyakorlattal. Véleményem szerint, illetve a pályatársak többsége szerint is túlságosan adminisztratív, és nem eléggé óvodaspecifikus maga a rendszer.
Vegyünk ismét egy életszerű példát!
A minősítőnek arra kérdésére, hogy “mikor lesz a matek?”, egy jó óvónő, ha valódi választ akar adni, akkor azt kellene mondania, hogy “nem tudom.” Persze nyilván tudja, de valójában nem lehet előre látni az aznapi helyzetet, a szituációkat, amelyekbe belesimul egy-egy tanulási szakasz. És kik számára lesz matek? Nem biztos, hogy az egész csoportnak, lehet, hogy három gyereknek. És ez nem hiba! Miközben az sem hiba, ha végül mindenki csatlakozik a matekhoz. Ez attól is függhet, hogy milyen a csoport összetétele, hogy mindnyájan iskolába mennek-e vagy sem, több összetevője lehet. Természetesen nem anarchiáról, tervezetlenségről, vagy szervezetlenségről beszélek. Éppen ellenkezőleg: a spontán szituációkra, vagy a differenciált tanulásszervezésre sokkal jobban, mélyebben kell felkészülni, mint az egységes feladatadásra. Az elmélyültséget, a koncentrációt, a tanulási kedvet, a problémaérzékenység kialakítását az adja meg, ha a gyerekek a maguk szintjén maguk képességei szerint tudnak „dolgozni”.
Mindehhez hozzáadódik az alacsony fizetés, amely markánsan a pedagógushiány hátterében van. Egy diplomás minimálbér időnként kevesebb, mint a dajka néni fizetése, ami egyébként szintén kevés. És ezzel nem akarom a dajka néni munkáját degradálni. Sőt! Ha én hozhatnék döntéseket, akkor a dajka munkakört átalakítanám pedagógiai asszisztensi munkakörré. Az asszisztens legyen bent a csoportban, a takarítás pedig legyen a takarító feladata, aki egyébként szintén legyen gyerekszerető! Óvodában a fűtő bácsi és a kertész bácsi se legyen idegenséget sugárzó személyiség! Ezek is nagyon fontos dolgok.
T.K.: Óvodapedagógusok körében is egyre több szó esik arról, hogy mennyire felgyorsult, megváltozott körülöttünk a világ, és a mai gyerekek is mennyire “mások”. Másképp viselkednek az otthoni környezetükben, de immáron az óvodai közösségben is egész más módon alakítható ki velük jó együttműködés. Sokszor panaszkodnak a kollégák, hogy bizony, gondban vannak…
B.A.: Valóban. Ma már a gyerekek mások, a neurotipikus gyerekek is! Ennek bőséges szakirodalma van. Gyarmathy Éva nevét szeretném itt kiemelni, akit mind a diverzitás, mind a tehetséggondozás, mind az atipikus gyerekek fejlődése, fejlesztése szempontjából értékadónak gondolok. Ő is azt állítja, hogy az atipikus gyerekek egymáshoz képest is nagyobb különbséggel bírnak, mint régebben. Mindez csak egy újabb indok a differenciálásra. A jelenség egyik oka az információs társadalomban, az információk robbanásszerű növekedésében keresendő.
Az a korosztály, akik már régóta óvónők, azok számára furcsa, nem önazonos a “mai világ”, annak ellenére, hogy okostelefon használók ők is, de például közel sem olyan szinten alkalmazzák, mint amit ez a készülék tud. A másfél éves unokám a képeskönyv lapjain húzogatja végig az ujjait, mint a telefonkijelzőn. Az alfa-generáció pólyájában is benne van ez a kultúra. Az Y-generációs szülő és óvodapedagógus számára is az élet természetes része a „kütyüvilág”.
Egyszer azt mondták nekem viccesen: AZ OKOSTELEFON AZ EGY SZERV. Információhordozó, ami nélkül már szinte már elképzelhetetlenek a hétköznapok, hiszen manapság szinte minden a telefonunkon van. A gyerekek ebbe születnek bele, és nem lehet megfosztani az óvodát sem ennek a tényétől. De az nagyon nem lenne jó – és itt Tari Annamária előadásaira utalok – ha a mobiltelefon eluralná az életüket. Hiszen veszélyes a függés, az elidegenedés, a szocializáció hiánya, a “rákattanás”. De ide sorolhatjuk a multitasking idegrendszerre gyakorolt káros hatását, a kultúra szélesnek látszó, mégis leszűkült csatornán keresztül történő beemelését. Ez mind-mind veszélyeket rejt magában.
Az „egyszeri” pedagógusnak nincs meg erről a tudása, noha jelennek meg a témában könyvek, és néhány helyen tanítják is, hogyan kell mindezt jól beépíteni a hétköznapokba. El kell különíteni, hogy játékra vagy fejlesztésre használjuk az IKT eszközöket, csoportosan vagy egyénileg alkalmazzuk-e, mennyi időre és még számos tényezőt szükséges átgondolni. Alapkérdés az is, hogy mit mondunk a szülőnek. Hogyan készítjük fel őket arra, hogy az otthoni géphasználat se váljon uralkodóvá, miközben a teljes tiltás sem jó, illetve nem is lehetséges, mert nem természetes. Alapvető az is, hogy „előszűrjük” a tartalmakat stb. Mindennek tananyaga, tudástartalma van, amit kötelező lenne tanítani és kipróbálni. Bízom abban, hogy ez egyre természetesebb, és a hallgatók felkészültek e téren is.
T.K.: Hogyan kooperál az óvoda a szülővel, ami például az eszközhasználatot illeti?
B.A.: Egy kolléganőm gyakorlatát említem példaként. Ő most azon dolgozik a csoportjával, hogy mesedramatizáláskor a hátteret nem ő, az óvó néni rajzolja meg, hanem a gyerekek, speciális programmal, és a mű egy kivetítőn fut a háttérben.
Ha belegondolunk, nagyon komplex foglalkozás az, ami e mögött van. Az erdő képe fut a háttérben, miközben a többi kisgyermek beöltözik. Valaki be van öltözve a három nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének, és a mesélő mondja ugyanúgy a narrációt, mint hagyományosan. Kiváló csoportmunka, közös “projekt” eredménye a rajz. Ilyeneket nem érdemes, nem szabad kiiktatni az óvodából, hiszen ez a “mai világ”. De nagyon tudatosan kell megtanulnunk, és célorientáltan, jól használni.
Nos, ha ezeket a mintákat, példákat látja a szülő, egészen más hatást ér el, mintha szimplán a szülőértekezleten mondjuk el mindezt.
Összességében azt gondolom, jó, ha használjuk az IKT-eszközöket, de nem elvonva a gyerektől a lehetőséget, a szabad játéktól. A klasszikus szerepjátékokat jó lenne újra látni, többször megtapasztalni.
A játék az egyik szakterületem, erről fontosnak tartok néhány gondolatot megjegyezni. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a szülők nem érzik, nem tudják, hogy milyen fontos a szabad játék, az utánzáson, az együttműködésen alapuló életminták eljátszása. A teljesítményközpontú világunkban a fejlesztésnek, a hagyományos értelemben vett tanulásnak a „felkészítésnek” van értéke. Pedig a játék során fejlődik mindaz a képesség, ami a későbbi, irányított tanuláshoz szükséges. Az óvodapedagógus egyik feladata – túl azon, hogy biztosítsa mindezt a gyermekeknek – az, hogy ebben is mintát adjon a szülőknek.
A digitális világban a 3-6 éves gyerek éppúgy 3-6 éves gyerek, mint 500 évvel ezelőtt volt, és 500 év múlva lesz. EZEN KOROSZTÁLY MINDENNAPJAINAK A SZABAD JÁTÉK ÉPPÚGY LÉTFONTOSSÁGÚ ELEME, MINT AMILYEN MINDIG IS VOLT ÉS LESZ.
Ha mindezek a tulajdonságok a szabad tevékenységben nem alakulnak ki, a gyerek nem lesz igazán iskolaérett. A játék lehetőségének a megteremtése – és ez nem mond ellent az IKT használatnak – legalább olyan fontos feladat az óvodán belül az iskola előkészítésnél, mint egy célzott foglalkozás megtartása. Ezzel nem az utóbbit akarom degradálni, csak az előbbit szeretném felemelni…
T.K.: Az Ön másik szakterülete a “mérés”, nyomon követés az óvodában. Hogyan érdemes ezt csinálni?
B.A.: Örök vitát kiváltó téma.
Először is tisztázzuk! Amit én képviselek, az nem mérés, hanem nyomon követés. Ami elsősorban abban különbözik egymástól, hogy a mérés az egy sztenderdizált technika. Be van mérve, ki van próbálva, tudjuk, hogy hol van az átlag. Persze időnként újra sztenderdizálni kell, mert változnak a gyerekek és a kontextus is. A mérés szummatív eredményt hoz.
Amit én gondolok legalább ennyire fontosnak, az a nyomon követés, amelynek célja nem feltétlenül a kimutathatóság pontokkal, vagy százalékokkal. Hanem az egyes területeken az önmagához képest történő fejlődésnek (esetleg stagnálásnak, vagy éppen a visszafejlődésnek) a nyomon követése, regisztrációja. Ebben a csoport eredményszintje semmit sem fejez ki, hanem az egyes gyerekek egyes tulajdonságainak, képességeinek fejlődését, alakulását láthatjuk. Gyereket megismerve tudunk tervezni és – ismét visszatérünk –differenciált élethelyzeteket teremteni számára.
Azt kell nézni, hogy az adott kisgyerek az önkiszolgálásban hol tart, például fel tudja-e már húzni a zokniját, vagy sem, esetleg már próbálgatja-e felhúzni. Ez mind-mind a finommozgásával, az akaratával, az igényrendszerével, a képességcsírájának ezer szálával függ össze, és ezt regisztrálom. Megtanulta, nem tanulta meg, milyen szinten tudja. Széles spektrumon kell nézni a fejlődést és regisztrálni. Ezért említettem ezt a túl egyszerű példát (zokni), mert nem csak az értelmi képességeket szeretném hangsúlyozni, hanem mindent, ami a gyermek fejlődésével összefügg. Kiemelném a legfontosabb szempontokat, elemeket: kommunikáció, verbalitás, mozgás (kis-és nagymozgás), szocializáció, kognitív fejlődés. Ezeknek nagyon széles skálán, kisebb vetületekre lebontva kellene egy táblázatban meglenniük minden gyermekről, amit bizonyos időközönként az óvónő megfigyel, regisztrál, és követni tud. Az a jó, amibe szövegesen is bele tud írni a pedagógus megjegyzéseket. A mérés egy fontos dolog, én nem ez ellen vagyok. Mérföldköveknél különösen, az iskolaérettségi vizsgálatok esetében, vagy első osztályban, esetleg csoport szinten is, akár évenként is…
A kettő azonban nem váltja ki egymást.
T.K.: Ha néhány jó tanácsot, üzenetet kellene megfogalmaznia leendő óvodapedagógusoknak, mik lennének azok?
B.A.: Előre is elnézést kérek, tudománytalan leszek.
- Tanulja meg a fejlődéslélektant!
- Tanulja meg a differenciálást, ami az óvodapedagógia lényege szerintem.
- Legyen játékközpontú!
- Tudja ezt a szakmát, de merjen hagyatkozni arra a motivációjára, amiért ő óvónő lett!
- Szeresse a gyereket és higgyen az anyai ösztöneiben!
- És ezeket mind tartsa egyensúlyban nyugdíjas koráig, és higgyen benne, hogy van rá lehetősége!
Nem tértünk ki rá, de nagyon fontos megjegyezni, hogy minden gyermek mögött ott van a család!
CSALÁDISMERET NÉLKÜL NEM LEHET GYERMEKET NEVELNI.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy ez csak egy újabb bőr, amit lehúzunk az óvónőkről. Persze, így is lehet nézni, de nem érdemes. Hiszen a gyerek azért olyan amilyen, mert az attitűd, a viselkedés, az életmód, a mindennapi szokásrend, a gyakorlat olyan a családban, amilyen. Természetesen túl a genetikán, mert persze annak is van szerepe.
ÉREZNI KELL A CSALÁDI HÁTTÉR MINŐSÉGÉT ÉS MILYENSÉGÉT A GYEREKEK „MÖGÖTT”, KÜLÖNBEN NEM LEHET EREDMÉNYEKET ELÉRNI. Ám ezek az eredmények, mint annyiszor említettük már, nem lehetnek egyformák, azonosak.
T.K.: Idén először, május 23-24. között kerül megrendezésre a “Modern Óvoda – Óvodapedagógusok Országos Találkozója és Óvodai Jó Gyakorlatok Fóruma” című konferencia, amelynek Ön az egyik plenáris előadója, és kerekasztal-résztvevője. Mire számíthatnak a konferenciára ellátogatók?
B.A.: A diverzitás felvetése központi téma lesz, az tehát, hogy miért létfontosságú mint 21. századi kihívás. Bizonyos megoldásmódokról beszélünk majd, a különleges bánásmódú gyerekekre is kitérünk. Illetve, szóba kerülnek a művészetek is, hiszen a szabad művészetek gyakorlása, mint már szóba került, nagyon hasonlít a játékra, ami a legfontosabb az óvodáskorban.
